A vevőnek mindig igaza van...

Kisnémedin születtem, ott volt a régi házunk a kultúrral szemben a mostani tájház mellett. Ez nem a saját házunk volt, édesanyám volt a tejátvevő, ott volt a tejcsarnok. Aztán 1941-ben elköltöztünk, mivel a Gosztonyi uraság akkoriban kínálta eladásra az „újsori” (ma Rákóczi utcai) telkeket. Mi is vettünk egyet, az elsők között épült meg a parasztházunk ebben az utcában. 
Itt gyerekeskedtem a faluban, ide jártam nyolc osztályba a régi Kornis iskolába, ahol ma a tornaterem van. Az iskola alatt volt háború is, amig az tartott nem volt iskola egy rövid ideig.
Közben apám Pestre járt dolgozni, 1942-ben leszállt az újpesti villamosról, agyvérzést kapott, és a helyszínen meghalt. Így édesanyám, nővérem meg én egyedül maradtunk. Anyám huszonnyolc évesen özvegy maradt, élete végéig nem is ment férjhez. Utána nagy szegénységben és egy félkész házban éltünk. De édesanyám mindig annyira talpraesett volt a szegénységben is, hogy mi sosem éheztünk. 
Az általános iskola után Vácra a kereskedelmibe mentem tanulni, ahol eladóként végeztem. Azután rögtön el is kezdtem dolgoznia az ÁFÉSZ-nél, a kisnémedi boltba kerültem, majd a vácbottyániba áthívtak kisegíteni, mert az egyik eladó megbetegedett, végül ott megkértek, hogy maradjak náluk, mivel több fizetést is ígértek, ezért maradtam.  Az első fizetésem háromszáz három forint volt, és pont annyiba került egy sparhelt. Megvettük az első rózsás sparheltünket, anyám a boldogságtól nem látott mert nekünk előtte falimasinánk volt. 
Elemeséli, hogy hogy találkozott a férjével?
A nővérem Pesten dolgozott a Villértnél, ahol akkoriban az elektromos eszközöket forgalmazták. Akkoriban még bőszoknyákban jártunk, egyszer mondtam neki, hogy menjünk be pestre anyagot venni egy új ruhához, mert akkoriban mindenki maga varrta vagy varratta a ruháját. Bementem a nővérem munkahelyére, ahol egy férfi volt és neki szoltam, hogy a nővéremet keresem. Néhány napra rá kérdezte a húgom, hogy emlékszem-e arra férfira, akivel találkoztunk a munkahelyén. Mondtam, hogy nem különösebben. Mert üzent nekem, hogy menjek be Pestre, akar velem beszélni. Mire visszaüzentem, hogy aki akar tőlem valamit, az jöjjön ide hozzám. Egyszer aztán 1953. januárjában megjelent Némedin, kivonatozott a nővéremmel.  Beszélgettünk, elkezdett nekem udvarolni, az elején még magáztuk egymást, mert tizenegy évvel volt öregebb mint én. 
1953. májusában megesküdtünk, ideköltözött Némedire, 1954-ben pedig megszületett a fiam. Nehéz idők voltak, mert nem mehettem vissza dolgozni, mivel édesanyám dolgozni akart a téeszbe, hogy nyugdíjat kaphasson. A hatvanas évek végéig egy keresetből éltünk, amig a fiam iskolás nem lett. 
Aztán egyszer valaki mondta, hogy Püspökszilágyon a vegyesboltban felmondtak az akkori boltvezetőnek és keresnek valakit, aki tovább vinné az üzletet. Megbeszéltük a férjemmel és elvállaltuk, ott voltunk tíz évig. Nagyon rossz volt akkoriban az áruellátás, de mindig igyekeztünk minden igényt kielégíteni.  Az árubeszerzés mindig az én feladatom volt, ami sokszor nem volt egyszerű. Emlékszem volt olyan, hogy ha valaki meghalt , Csekén keresztül lovas kocsival mentek be Vácra koporsóért. Egyszer én is mentem velük áruért. Megvolt a koporsó, visszafelé bementük a vágóhidra és szalámival teli koporsóval jöttünk vissza. 
1975-ben behívattak minket Vácra, az ÁFÉSZ elnökéhez, nem tudtuk hogy miért. Aztán kiderült, hogy a piactéren volt egy vas-műszaki kisbolt, ahol a boltvezető meghalt és ránk gondoltak, hogy vigyük tovább ezt a boltot. Erre nem lehetett nemet mondani, itt is nagyon-nagyon sokat dolgoztunk. Közben megszereztem a jogosítványt, igy már autóval járhattam áruért. A nyolcvanas években pedig átkerültünk az akkor nyíló Naszály áruházba. Évek alatt ott is szépen fellendítettük a forgalmat, amikor aztán a váci központban a gazdasági osztályon személyi változás történt. Egy hölgy került oda, akivel sajnos a férjem nem tudott kijönni, mert minden lépésébe belekötött. Egyszer összetalálkozott a szobi ÁFÉSZ vezetőjével, aki rögtön ajánlott is egy másik lehetőséget.  A verőcei Vén Duna vendéglő mellett lévő vegyesbolt vezetését, így kerültünk el Vácról. El is hoztuk a váci vevők nagyrészét. Ez volt az utolsó üzlet amit vezettünk, innen mentem nyugdíjba 1986-ban, mert édesanyám lebénult és otthon ápoltam 1988-as haláláig. 
A nyugdíj alatt sem pihentem, amig bírtam virágot termeltem, meg tojásokat árultam a Lehel piacon. Így zajlott le az életünk. 
Mire emlékszik legszívesebben ebből az időszakból?
Én annyira szerettem emberekkel foglalkozni, a legszebb mindig az volt amikor adhattunk. Amikor meg tudunk valakinek szerezni egy hűtőt, egy tévét, egy babettát vagy simsont. Az az öröm az emberek arcán, nem lehet elfeledni. Nem volt még egy olyan asszony, aki annyi vasat, hűtőt emelt életében mint én. Annyit jártam Jászberénybe a Lehel gyárba, hogy ott már mindenki ismert engem. 
Mi volt a sikerük titka, ami miatt még a mai napig is sokan jó szívvel emlékeznek a boltjaikra?
Az, hogy én mindent kijártam. Ha valakinek tévé kellett és nem volt sehol, addig jártam, amig nem találtam. Ehhez persze meg kellet szerezni a forgalmazók bizalmát. Nagyon szerettem a kereskedelmet, boldoggá tett engem. Én egész életemben csak az ÁFÉSZ-nél dolgoztam, egy munkahelyen. A legfontosabb szabály mindig az volt: A vevőnek mindig igaza van! 
Mindig kedvesnek kell lenni a vevővel, szerencséje volt a férjemnek, hogy nem voltam féltékeny típus, mert sokszor bókolt az asszonyoknak vásárláskor. 
Mire emlékszik a régi Kisnémediről? 
Nagyon más volt minden. Minden vasárnap templomba jártunk, két mise is volt reggel nyolckor, arra az öregek és gyerekek mentek, tízkor a fiatalok, családosok. És délután még litánia is volt, végig kellett térdelni a rózsafűzért. A templomi ruhát délután levettük és az utcai ruhába dalolva jártuk, csak lányok a falut és késő estig közösen a nagy hídnál a főúton táncoltunk. 
Haza, haza lányok haza már, mert a kilencóra itt van már. Mert a kilenc óra olyan aranyos, este csókollak meg de nem most, énekeltük. 
Bálozni nagyon szerettem és sok bált is tartottak. Karácsonykor volt egy kántor Presinszki Kálmán, aki mindig sütött ostyát, amivel a gyerekek körbejárták a falut karácsonykor. 
Nem volt ám Némedin aszfaltos utca mint most, olyan sár volt mindenütt, hogy gumicsizmába járt mindenki a buszhoz. Szatyorba vittük a cipőt és a Kecskés Misi bácsiéknál átvettük, mert onnan már köves volt az út. Annyira rendesek voltak, megengedték mindenkinek, hogy otthagyjuk a gumicsizmát reggel és délután mikor hazaértek visszavegyék a csizmát.  Tele volt nekik csizmával a falalja.  Francos egy világ volt...
Akkoriba télen estig csúszkáltunk, szánkóztunk a főúton. Nem féltünk mert nem járt erre ennyi autó. Aztán volt toll és kukoricafosztás, nagyon sokat daloltunk közbe. A telet nem szerettem. Mert ősztől, mint mindenki a faluba begyűjtőtte a fát az erdőből. Azokat a hátunkon cipelve hoztuk haza az 50-60 kilós fákat kilométereken át. Volt olyan, hogy kivágtuk a fát aztán otthagytuk, mert jött a csősz. Aztán másnap visszamentünk érte rá volt írva látam egy tével. De ettől ugyanúgy elhoztuk… és ugyanúgy elégett az a fa is a kályhába. 
Nekem az életem legboldogabb időszaka, amikor mindhárom generáció együtt élt ebben a házban. A fiamék a feleségével, én a férjemmel és édesanyám. Minálunk soha nem volt nagy veszekedés, mindent megbeszéltünk egymással. Az én életem úgy sikerült ahogy annak lenni kellett. 
Hogyan telnek most a mindennapjai?
Majd kidob az ágy már öt órakor, én a boltozás miatt megszoktam a koránkelést.  Felkelek, tisztálkodás, beveszem a gyógyszereim, előtte reggelizni kell, de nem mindig van kedvem enni. Aztán főzni szoktam van, hogy kétnaponként, hétvégente, ha a fogam alá való az ebéd a családnál, akkor ott ebédelek. A körömpörkölt a kedvencem, de nagyon szeretem a mindenféle húsokat. Délutánonként pihenek, de nem alszom. Nyáron sokat vagyok a kertben, meg mai napig én takarítom a házat. Olvasni olvasnék, de ahhoz már nem elég jó a szemem. Viszont nagyon korán lefekszem és elalszom. 

Nagyon köszönöm, hogy megosztotta velem és az olvasókkal az életüket, további nagyon jó egészséget kívánok!

Belán Tibor